Gyors léptek kopogása visszhangzott az üres folyosón, a legapróbb zörejek is egyik faltól a másikig verődtek vissza. Az egész épületet betöltötte a hang, és csak akkor szűnt meg, amikor a fiatal férfi a folyosó végéhez ért. Az egyik ajtó előtt állva, felemelte a kezét, hogy kopogjon, majd bizonytalanul ismét visszaengedte maga mellé.

Csinálja ezt most, vagy várjon, amíg a felettese később megérkezik? Megérte egyáltalán ennyire komolyan venni az ügyet? Talán várnia kéne, és hagyni, hogy ő intézze? Az ajkába harapott töprengés közben.

Még csak pár hete dolgozott ott, és eddig még semmit sem kellett bejelentenie. Egyik őrjárata alatt sem találkozott semmi átlagtól eltérővel, semmi probléma nem volt az épületben. Tegnap éjjel azonban sikeresen elkövetett egy hibát, és muszáj volt a főnökével beszélnie.

Ó, a fenébe is – gondolta. Lehet, hogy nem is fogja érdekelni. Eldöntötte, hogy nem élet-halál kérdése, tulajdonképp nem is annyira fontos, ezért felemelte a kezét, és határozottan kopogott az ajtón. Egyedül abban reménykedett, hogy semmit nem zavar meg.

- Szabad! – kiáltotta Bill. Gyengéden a homlokát masszírozta, közben az előtte lévő papírokat tanulmányozva. Fel sem nézett, amikor kinyílt az ajtó. A papírján lévő alakok mellé gyors megjegyzéseket firkantott, és nagyot sóhajtott. Erősen gondolkozott, a homlokát ráncolva. Egy pillanat alatt el is felejtette, hogy kopogtak.

Csak akkor nézett fel a papírjaiból, amikor a fiatal férfi megköszörülte a torkát hangosan, jelezve, hogy ott van. A szoba közepén állt. Bill kérdőn nézett rá, és azon gondolkozott, hogy vajon most érkezett meg, vagy indulni készülhet-e. Egyből kiszúrta, hogy a biztonsági őr egyenruhája elég gyűrött volt. Ha még csak most érkezett – gondolta Bill – szigorúan el kell majd beszélgetnem Gustavval a személyzet megjelenésével kapcsolatos normákról.

- Igen? – kérdezte, várva, hogy a férfi beszéljen. Várt egy pillanatot mielőtt válaszolt, közben pedig jól láthatóan az ingujját gyűrögette idegességében.
- Elnézést, hogy megzavarom, Mr. Kaulitz. Tudom, hogy nagyon elfoglalt…
Megállt, és a padlót bámulta, az ajkába pedig ismét beleharapott. Hol is kezdhetné?
- De? – kérdezte Bill. Nem nagyon volt ideje ilyesmikre.
- Van valami, amiről tudnia kell. Illetve, ömm, mármint, nem olyan nagy dolog, én csak… - láthatóan kényelmetlenül érezte magát, és ismét megállt egy pillanatra a mondat közepén. – Valamikor tegnap éjjel valószínűleg betörés történt. Az épület északi oldalán egy graffiti van. Valószínűleg a tegnapi őrjárat alatt kifelejtettem azt a részt, mert csak most reggel vettem észre. Nem tudom mikor történt, és nem emlékszem, hogy láttam vagy hallottam volna bármi furcsát tegnap éjjel.

Ismét megállt a férfi, Bill pedig magában megkönnyebbülten állapította meg, hogy ezek szerint egész éjjel itt volt, és nem csak most érkezett. Ez azt jelentette, hogy a biztonsági őrei nem néztek ki mindig ilyen rendetlenül, ezt nem is engedhette meg magának.

- Van még valami? – kérdezte a szegény fiút, aki egyértelműen rettegett tőle. Bill nem értette, hogy az alkalmazottjai miért féltek tőle ennyire. Abszolút nem látta magát ijesztő embernek.

A fiú szemében némi bizonytalanság jelent meg.
- Nem értem mire gondol. – jöttek ki belőle a szavak gyorsan, majd egyből hozzá is tette: - Uram.

- Úgy értem, összetörtek vagy elloptak valamit? Vannak más jelei is betörésre, vandalizmusra utaló jel?

Billt kezdte idegesíteni a beszélgetés. Annyi mindent kellett volna még csinálnia, és ez egyértelműen Gustav területe lett volna, aki az őrök főnöke volt. Ilyen jelentéktelen dolgokkal nem a galéria tulajdonosának kéne foglalkoznia. Egyáltalán, hol van Gustav?

- Nem, nem láttam semmi mást. – dadogta a fiú.

Legalább nem történt semmi. Bill nem engedhette meg, hogy olyan pletykák induljanak el, hogy a galériájában a műalkotások nincsenek biztonságban.

- Akkor jelentsd majd Gustavnak. Ha nincs más, akkor elmehetsz.

A tekintetét ismét a papírokra szegezte, az irodájában lévő férfit abszolút figyelmen kívül hagyva. Nem is vette észre, hogy a fiú nem ment el azonnal.

- De… öm… - mondta zavartan. – Mit csináljak a graffitivel?

Bill lassan ráemelte a tekintetét. Idegesítette, hogy a férfi továbbra is zavarja a munkájában.
- Majd hívok valakit, hogy intézze el.

A fiatal férfi úgy érezte, hogy most már minden határt túl lépett, ezért a lehető leggyorsabban ki is viharzott az irodából, megbánva, hogy egyáltalán betette oda a lábát. Várnia kellett volna, hogy a felettese megérkezzen, már amúgy is bármelyik pillanatban betoppanhatott volna. De legalább talált magának feladatot; hogy a munkaidejének utolsó órájában fokozottan figyeljen arra, nehogy ismét hibázzon. Ha még egyszer megtörténne, biztos páros lábbal rúgnák ki, még mielőtt annyit mondhatna, hogy 'bocsi'.

Miután végre elment a biztonsági őr, Bill hátradőlt a székében, még egyszer megdörzsölve a halántékát. Túl korán volt még ahhoz, hogy ilyen ügyekkel foglalkozzon, ami miatt eleve nem is neki kellett volna aggódnia. Úgy tűnt, hogy Gustavval mindenképp beszélnie kell majd, hogy a jövőben ne fordulhasson ez még egyszer elő.

Lassan megfordult a székében, és a mögötte lévő hatalmas ablakon bámult ki. Gyönyörű nap volt: a nap ragyogott, az ég tiszta volt. Ilyen időben miért is ült bent az irodában? Kint kéne pihennie egy parkban, fagyizni, vagy valami.

Felnevetett a hülye kis gondolatán. Mikor is töltött utoljára így egy napot? Nem emlékezett.

Nagyot sóhajtva, behúzta a függönyöket, bezárva magát a sötétségbe, és visszafordult a munkájához. Az asztalán lévő kis lámpa volt az egyetlen fényforrása. A programja nagyon zsúfolt volt, muszáj volt valami produkálnia, mielőtt valaki betoppan hozzá. Tudta, hogy amint itt lesz minden alkalmazott, már semmit sem tud majd elintézni.

Két óra múlva, ismét kopogtak az ajtaján, Bill pedig felnézett az asztalából. Egy pár perce már csak pihentette az agyát, nem csinált semmit. Próbált megszabadulni a folyamatosan növekvő fejfájásától, ami egész reggel kínozta, és minél többet bámulta az elolvasandó, kitöltendő, aláírandó papírokat, annál jobban zavarta.

- Szabad! – válaszolt, felegyenesedve a székében. Semmiképp nem tűnhetett gyengének mások előtt.

Gustav lépett be az irodába, egy lágy mosollyal az ajkain.
- Jó reggelt! – bólintott Bill felé.
- Még reggel van?
- Attól tartok. – válaszolta Gustav őszintén, mielőtt folytatta. – Pontosan mióta is vagy bent?
Bill halványan mosolyogva vállat vont.
- Pár órája.
- Ha ezt így folytatod, hamar ki fogsz purcanni. – mondta aggódva, és leült a Billel szembeni székbe. El is felejtette, hogy mi is volt az eredeti cél, amiért ide jött.
Bill szimplán elengedte a füle mellett, és fáradtan elmosolyodott.
- Ne velem törődjön az aranyos kis buksid. Jól vagyok.
Gustavot nem sikerült meggyőznie.
- Kimerültnek tűnsz.

Bill idegesen fordította el a fejét, ahogy Gustav megemlítette, hogy fáradtnak tűnik. Nagyon jól tudta, hogy nem épp a legjobb pillanatában volt, de nem szerette, ha erre az emberek rámutattak. Inkább úgy tett, mintha meg se hallotta volna, és legyintett egyet.
- Jól vagyok, csak múlt éjjel nem aludtam túl jól.
Gustav egyből fennakadt a mondatán.
- Múlt héten, hónapban, vagy talán az egész múlt évben…
- Nem vagyok benne biztos, hogy most értékelni tudom az őszinteségét, Mr. Schäfer. – jelentette ki Bill, felháborodást színlelve.
Gustav vállat vont, nem is igazán érdekelte, hogy Bill komolyan mondta-e, vagy csak poénból.
- Ha tényleg nem bírnád, már rég kirúgtál volna. Nem fogsz átverni a béna színészi játékoddal.

Bill egyik szemöldökét felvonva bámult az alkalmazottjára pár másodpercen át, azon morfondírozva, hogy érdemes-e vitába szállni vele. Természetesen mindenben igaza volt, de Bill nem nagyon akarta ezt bevallani.

A kijelentésének első felét ezért inkább elengedte a füle mellett, és a második felére koncentrált,
- Nem tolerálom, hogy a színészi képességeimet firtasd, jó ember; ezért követelem, hogy vond vissza! – emelte meg az állát. Megpróbált mindent megtenni, hogy sértődöttnek tűnjön. Gustav csak nevetett, és kijelentette, hogy sosem fogja visszaszívni, és hogy Bill inkább maradjon a saját munkájánál a színészi álmok kergetése helyett.

Bill már nem tudta magában tartani, és beismerve a vereségét, nevetni kezdett, majd elárulta a titkot, hogy soha eszébe sem jutott színésznek állni.

Gustav felemelkedett a székéből, és készen állt arra, hogy végül a munkáját is elkezdje a Billel való társalgás után. Abban a pillanatban, hogy felállt, majdnem vissza is esett, annyira meglepődött, amikor az iroda ajtaját hirtelen bevágta valaki. Bill és Gustav is tátott szájjal bámult rá, ahogy a vendég beviharzott.

A barnahajú férfi szigorú tekintettel mérte végig a másik kettőt, akik tátott szájjal néztek vele farkasszemet. Pár másodperc múlva egy széles mosollyal megtörte a csendet.
- Nahát, nahát, nahát. Csak nem a két kedvencem gyűlt össze itt egy helyen? Hát nem én vagyok a világ legszerencsésebb embere? – tette fel a költői kérdést, majd nagy léptekkel átvágtatott az irodán, és Bill asztala előtt elfoglalta az egyik széket.
- De, persze, mindenképp. – ironizált Bill.
A barna hajú srác szúrós pillantásokat vetett a barátja felé, majd a tőle jobbra lévő alacsony, szőke férfi felé szegezte a tekintetét, alaposan végigszemlélve, ahogy a szűk egyenruhája pont legjobb helyeken tapadt a testéhez.
- Jó reggelt, Gustav. – mondta olyan édesen, ahogy csak tudta, és a szempilláit is megpróbálta rebegtetni, hogy még csábosabbnak tűnjön.
- Mr. Listing. – bólintott felé a szőke komolyan, megigazította a szemüvegét, majd visszafordult Billhez.
- Most mennem kell uram, sok munkám van.

Bill válaszként bólintott, és hagyta, hogy elmenjen, és bezárja maga mögött az ajtót. Aztán a barna hajú felé irányította a figyelmét, és kényelmesen hátradőlt a székében.
- Most nézd mit csináltál, elijesztetted. – kezdte cukkolni a barátját.

Georgnak leesett az álla ezt hallva, mintha valami nagyon kegyetlen dolgot hallott volna.
- Nem is ijesztettem el! – jelentette ki egyből, karba tett kézzel, mint egy gyerek.

Bill nevetett a barátja hisztijén, és a fejét csóválta.
- És miben segíthetek ma reggel, Mr. Listing? Csak nem egy festményt szeretne megvásárolni?
Georg unottan nyögött egyet, jelezve, hogy milyen hülye kérdés volt ez Bill részéről.
- Nem!
- Tényleg? – kérdezte Bill szarkasztikusan, a szemeit forgatva, amiért Georg ilyen komolyan közölte az egyértelműt.

Georg elmosolyodott, és előre hajolt a székében, mintha valami fontosat tervezne megosztani Billel.
- Az itt tartózkodásom oka, attól tartok, ennél sokkal fontosabb. – bólintott meggyőzően, majd ismét visszadőlt a székbe, a kezeit szépen a keresztbetett lábainak tetejére helyezve.
- És mi volna az? – kérdezte Bill. Tudta, hogy hiába próbálná elkerülni ezt a nyilvánvalóan rosszul induló beszélgetést, úgy sem sikerülne kimaradni belőle, ezért inkább nem húzta tovább. Sejtette, hogy a végén úgy is az lesz, hogy Georg elégedetten megy majd haza, miután sikeresen felzaklatta. Mindig így volt. Ha Georg akart valamit, a végén el is érte.

- Valójában, két oka is van. Az első egy olyan üggyel kapcsolatos, amit már több alkalommal is említettem, de úgy tűnik továbbra is elmulasztotta figyelembe venni. A másik pedig egy olyan ügy, ami a napokban tűnt fel számomra, és mindenképp szándékomban áll megoldást találni rá.

Georg önelégülten vigyorgott a kis beszéde után, Bill pedig már fel is adta, hogy ezen a napon bármi komoly munkát el tudjon végezni. Georg biztos recept volt a katasztrófára. Inkább csendben maradt, várva, hogy az ördögi tervről végre lehulljon a lepel. Georg azonban továbbra is némán bámulta, Billnek pedig be kellett ismerni a vereségét, és meg kellett szólalnia.
- Szóval mi az?

Georg végigsimította a természetellenesen egyenes haját, és diadalittasan nézett a vele szemben ülőre.

- Az első a segítséged lenne egy bizonyos Mr. Schäfer meghódításában. – mondta huncutul mosolyogva, Bill pedig csak a szemeit forgatta. Persze, hogy valami hasonló nagy baromságról van szó.
- A második dolog pedig, - folytatta Georg – Sajnálatos módon nem velem kapcsolatos. Ugyanakkor, teljes mértékig veled kapcsolatos.
- Velem? Mit jelentsen ez?

Bill kezdte magát kényelmetlenül érezni. Remélte, hogy ennek semmi köze az első ’ügyhöz’, ugyanis nem volt túl sok kedve részt venni benne. Az élete így is elég mozgalmas volt, nem volt ideje ahhoz, hogy még Georg hülye kis szerelmi játékaihoz is asszisztáljon.

- Dugnod kell. – jelentette ki Georg gyorsan és könyörtelenül, majd hozzátette: - Vagy inkább egy barátnő kéne neked, de tekintve, hogy mennyire elszánt vagy, hogy az időd kizárólag a munkáddal töltsd, és ez alól még a barátaiddal sem teszel kivételt, megegyezhetünk abban, hogy szimplán dugnod kell.

A fájdalmas lüktetés a fejében visszatért. Bill a homlokához emelte a kezét, és ráhagyta Georg-ra, hogy újabb hülye ötletekkel jöjjön elő.
- Köszönöm, meg vagyok nélküle.

Georgnak a meglepettségében, pontosan 4 percig tartott, mire észhez tért. Felegyenesedett, és felvont szemöldökkel ismét karba tette a kezét.

- Ez nem kérdés volt.

Majdnem fél órán át kellett Billnek küzdenie, hogy Georg végre elmenjen az irodájából, és csak akkor volt hajlandó békén hagyni, amikor megígérte, hogy majd gondolkozik rajta. Amikor végre egyedül maradt, Bill gyorsan előkeresett egy doboz aszpirint az íróasztal fiókjából, és víz nélkül, le is nyelt gyorsan kettőt. Úgy érezte, hogy a fejfájása lassan megöli, és másra sem vágyott, csak hogy vége legyen a napnak, és visszamehessen a lakásába, bemászhasson az ágyába, és egy csendes imát rebeghessen, hogy sose kelljen többet felkelnie.

A karjaira feküdve várta, hogy a gyógyszerek hassanak, és elmossák a fejfájást. Közben azon gondolkozott, amit Georg mondott. Nem volt szüksége arra, hogy bárkit is megdugjon, barátnőre pedig végképp nem! Komolyan, ez volt a legnagyobb baromság, amit az utóbbi évek során hallott. Nagyon is jól megvolt egyedül. Se ideje, se igénye nem volt arra, hogy még egy ember belépjen az életébe; saját magával is bőven elég volt megküzdenie.

A homlokát ráncolva ismét átgondolta az utóbbi mondatát. Most tényleg azt mondta, hogy nem tudja saját magát kezelni? Nem, nem erre gondolt, ugye? Nem, biztos hogy nem. Inkább arra gondolt, hogy ha valaki lenne mellette, csak elvonná a figyelmét arról, ami valóban fontos volt: a munkájáról. És ennek tetejébe, egy rakás új problémát jelentene, abból pedig már így is van elég. Bill Kaulitz nagyon elfoglalt ember volt, és az életében egyértelműen nem volt hely egy másik ember számára jelenpillanatban. Vagy talán soha.

Minden más gondolatot elhessegetve, Bill végül visszatért azokhoz a fránya papírokhoz, amiket már így is túl sokáig halogatott. A fejfájása is elmúlt lassan, és végre egyedül volt. Eljött a pillanat, hogy Bill Kaulitz azt tegye, amiben a legjobb volt: szarrá dolgozni magát.

Ám épp hogy megfogalmazódott benne a gondolat, a telefon már egyből csörgött is.

- A rohadt életbe! – kiáltott fel már szinte kétségbeesetten.

Dühösen felrántotta a kagylót, és szinte üvöltve szólt bele a telefonba.

Semmi esély nem volt arra, hogy békén hagyják, és még a nap felénél se járt…